• Hozzászólások: 3
  • 26 May 2017 22:39
  • Kategória: Saját írások
  • Szerző: Bogi
  • Olvasták: 1406
  • Utoljára módosítva: -/-
  • (Értékelés 0.0/5 csillag) Összes szavazat: 0

Vissza nem téríthető...

1 0


Nagy nyomás van a nők vállán, súlyos terhek. Aki egy picit is felelősebben szemlélődik a világban, pontosan érzi, hogy súlyos hiba az óvodást, a bölcsődést napi nyolc-tizenkét órán át másra bízni. Pontosan érzi, mert ösztönből fakad, hogy a kicsinek az anya mellett a helye. Persze járjon közösségbe, ideális esetben napi néhány órát. A természettel összhangban lévő nő tudja, hogy visszahozhatatlan, bepótolhatatlan időket mulaszt el, ha nincs vele a gyermeke. Tudja. Érzi.

 


Mik a tények?

Napi nyolc órában belekényszerítik az anyákat egy torz társadalmi „rendbe”. Ez nem is rend, ez egy gyilkoló gépezet. Mi más? A nyolc óra mellett nem számoltam a munkába járás idejét, ami átlagosan egy óra. Ja, oda-vissza, az már kettő. Tíz óra távollét a gyerektől. Nem számoltam semmiféle házimunkát, vagy hazafelé loholásban bevásárlást. Ha beleszámolom, akkor adjunk ehhez még átlagosan három órát. Tizenhárom óra távollét a gyerektől, akit azért hoztunk a világra, mert akartuk, mert vele szerettünk volna lenni, mert vele szerettünk volna játszani, biciklizni, fogócskázni a folyó parton, homokozni egy délután öt homokozóban, otthon repülőt festeni és ujjnyomatot készíteni, sétálni és tollasozni, megnézni a napkeltét az erdő szélén, a felhőket a mezőn hanyatt fekve. És szerettünk volna neki mesélni, bábozni, tanulni vele, énekelni és tornázni.


Jujj! Nem szeretek számolni. Mindig elképedek a matematika pontosságán. Nos, mi marad? Huszonnégy órából tizenhárom óra, az tizenegy óra. Átlagosan nyolc órát alszunk, marad három óra, ami a gyerekre fordítható. Vagy a férjre, kettesben vele, hogy megmaradjon a kapcsolat. Mert ha elvész, meg is halhat. A kapcsolat. Ó, ezt tényleg nem kellett volna kiszámolni! Félelmetes!


És a nő? Hol vagyok én? Hol az én pihenésem, az ÉN-IDŐM? Nekem mi marad? Ezt már nem is merem kiszámolni! Azt hangoztatják, hogy az anyának fel kell töltődni, magára is kell idő, tornázni, meg jógázni, barátnőkkel csacsogni, sétálni, hobbinak élni, nyelvet tanulni, színházba menni. Hangoztatják, de megoldás nincs rá. Hogy mikor, vagy hogyan. Persze, alvás helyett is lehetne, minek annyi alvás? Csak időpocsékolás. Ahogyan papírokat tologatni egyik irodából a másikba is az.


Ja, hogy mindenki így csinálja, hogy nem csinálja máshogy? Mindenki a gyilkoló gépezet fogja? Ja, hogy mindenki beletörődik? Akkor biztosan ez a normális.


Meddig viselhetők a terhek? Mit bírunk még ki?


Gyermekünknél semmi nem lehet fontosabb. Ez a társadalom egyáltalán nem család-barát, nem gyermekközpontú, és közel sem anya-barát.


Hajnali hatkor ébreszteni a gyereket, csak azért, hogy betoljam az óvodába hét órakor, csak azért, hogy éppen beessek a munkahelyemre nyolc órára, ez mitől családbarát? Őrültek háza a reggeli kapkodás, utasítások, kérések sűrűje, ellenállások, természetes ritmussal ellentétes követelmények. A szülő nem teheti meg, hogy a gyerekkel maradjon. Miért nem? Anya dolgozik, hogy legyen kifli, meg ruha, meg fogkrém, meg mesekönyv. Mert a nő egyedül van. Vagy, mert apa fizetése nem elég! És anya nem ér négykor az óvodába, mert anya négyig dolgozik. Anya csak leghamarabb ötre ér az óvodába. Futva, rohanva. És ötkor kelt. Elfáradt. Ja, hogy menjünk biciklizni? Jó, menjünk! Mikor lesz a vacsora? Mikor lesz fürdés? Mikor lesz anyának fél óra pihenése? Persze, hogy lelkesen mesélek, nem csukott szemmel, félálomban, belealudva a mondatokba.


Nem panaszkodom, vitaindítónak szánom ezt az írást. Elgondolkodtató közlésnek.


Az én gyermekem nagyon ragaszkodó, kivételesen igényli az anyukáját, de másokkal is jól kijön. Sajnos nagyon keveset vagyunk együtt, amit viszont a kapcsolatunk megsínylett már a kezdetekkor. Mi még együtt alszunk, szorongatjuk egymás kezét mindenhol, még az ágyban is. Ezerszer mondjuk ki egymásnak, hogy „szeretlek”. És ezerszer hagyom őt magára, mert mennem kell…


Mennem kell dolgozni, mennem kell takarítani, mennem kell albérletet keresni, mennem kell főzni, mennem kell ügyet intézni. Mennem kell. Tényleg kell? Mit bírunk még el? Mit bír el a lelkünk? Mit bír el a gyermek lelke? Talán nem látszik, de sérül! A torz elvárások miatt! A gyilkos társadalmi normák miatt. Talán nem is lenne szabad „normának” nevezni.


Nálunk nyolckor nyit az óvoda. Emiatt én kilencre járok dolgozni. Soha nem érek be időben.Soha! Viszont reggel olyan rémületes tempót diktálok, amit magam sem viselek el. Az én gyermekemet nagyon nehéz zuhanyzásra, öltözésre bírni. Fél nyolckor még enni szeretne. Teljesen normális elvárás ez részéről. Viszont fél nyolckor indulni kellene, ha be szeretnék érni a munkahelyemre. Nem indulunk. Ideges kiabálás, türelmetlen sürgetés, veszekedés, hogy „menj fogat mosni, mert elkésünk”, hogy „menj cipőt húzni, nem érdekel, hogy éhes vagy, mennem kell, el kell érnem a HÉV-et, ne ordíts velem, régen kész kellene lenned, mi a fenét csinálsz ennyi ideig, nem érdekel, hogy a játékodat nem találod, mennünk kell, elkések, gyerünk már, mennem kell, értsd már meg, hogy muszáj menni, nem érted?”


Hát nem érted?


Nem panasz! Érzelmek kifejezése: bűntudat van bennem, fájdalom, hogy nem lehetek anya, nem lehetek kedves, türelmes, lelkes, nyugodt, csak a gyermek érdekeit és ritmusát szem előtt tartó csak-anya. Gyűlölet van bennem azért, mert megtöröm a gyermeket, szinte betöröm, és ő csak azért sem nem akar, ordít, üvölt, szenved a teher alatt! Nem játszhat! Nem élvezheti a reggelek napsütötte, puha cicás ritmusát, az ő tempójában, megélve minden érzést. A busz berregését, a kígyó álmát, a fogmosás játékát. Legyilkolom, mert a tiló az én nyakamon is rajta van, és sürgetem, kiabálva: „igyekezz, igyekezz már, csináld már, gyerünk már, elkések, nem érem el, elegem van, nem bírom, nagyon sajnálom, nem bírom! Siess már!”


Sírás. Ellenállás. Vádló tekintetben a „miért?” Nincs visszaút. Kimondtad, nem szívhatod vissza. Benne van a levegőben. Szégyen. Ölelés. „Én vagyok a hibás.” „Dehogyis! Nem te vagy a hibás, én vagyok türelmetlen. Miattam van, nem akartam. Annyira sajnálom, de nem tudok mit tenni, mennem kell. Be kell érnem. Értsd meg. Veled minden rendben van. Csak segíts, mert egyedül nem tudom megoldani. Kérlek.”


Kérlek? Mit kérek egy lassan hatévestől? Hogy felnőtt legyen?


Nem akarom! Most gyerek. Játsszon! Játssza azt, amit szeretne, úgy, ahogyan szeretne. Anyával. És anya legyen jelen. Mert anya is most anya. Csak a most van. Nincs holnap és nincs majd!


Nálunk délután négykor bezár az óvoda. Én kilenctől este ötig dolgozom. Ki megy érte? Egy idegen. Nem anya, és nem apa. Apa nincs itt, külföldön van, hogy pénzt keressen. Hatra érek érte valahová, ahol éppen van valaki mással, aki nem én vagyok. Aki nem a családja.


És én fizetek. Mert mindennek ára van!

Megosztás
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Digg
  • Facebook
  • Technorati
  • Reddit
  • Yahoo Buzz
  • StumbleUpon

3 Hozzászólás

Válasz

Név: Kötelező mező.
Email cím: Kötelező mező. Nem látható
Weboldal:
Biztonsági kód (jobbra található): Kötelező mező.
Hozzászólás: Kötelező mező.