• Hozzászólások: 1
  • 09 August 2017 08:42
  • Kategória: Saját írások
  • Szerző: Bogi
  • Olvasták: 543
  • Utoljára módosítva: 11 August 2017 11:51
  • (Értékelés 2.3/5 csillag) Összes szavazat: 3

Szívfájdalom. Gyilkossá váltam a szemében...

2 28

Amióta önálló vagyok, saját döntésből, saját pénzen, saját szabadidőben segítettem éveken át állatmenhelyeknek, emberek által felelőtlenül elhagyott állatoknak. Hol kétkezi munkával, a mínuszban télen, vagy forróságban, a porban, nyáron. Máskor tárgyi, vagy anyagi hozzájárulással. Segítettem állatorvosnak a műtéteknél, segítettem ideiglenes befogadóként többféle állatnál.


Életfeladatom egyike az állatok tiszteletére tanítani másokat, az állatokkal való méltó, humánus bánásmód oktatása! Elsők között voltam az 1990-es évek végén, aki a gazdasági haszonállatok méltatlan kizsigerelését és brutális kínzását elleneztem, ahogyan a cirkuszi állatok tartását, vagy pl. a prémfarmok fenntartását.

 

Tizenhárom éve vegetáriánus vagyok, s nagyon figyelek a környezetemre, az állatokra, a természetre. Csendben teszem a dolgom.


Most azonban gyilkossá váltam egy komplett szervezet nevében, akik letiltottak az oldalukról is.


Az egyik szombati napon találkoztam egy fészekből kiesett galambfiókával, akit nem tudtam visszatenni a magasban lévő fészekbe. Hagyhattam volna, hogy a tőle három-négy centiméterre elsuhanó biciklisek közül az egyik majd elgázolja az aluljáróban, vagy a járókelők vakon belerúgnak. Volt már erre példa…

 

Gyermekemmel álltam ott sokáig, figyeltük, hogy az emberek észreveszik-e, vagy rálépnek. Tízből kilenc nem is látta. Nem látta, hogy az a kupac, ami ott van, az nem szemét, hanem élőlény!

Röpképtelen, tollasodó kis szépség volt, kíváncsi, de inkább csak gubbasztott a fal mellett. Olykor elindult, de ha valaki elment mellette, visszatotyogott. Szerettem volna dobozt kérni a közeli trafikokból, háromba mentem be, egyikből sem kaptam.


Az első volt, hogy a Mályi Madármentőket felhívtam, ahol a fiatalember készségesen válaszolt kétségbeesett kérdéseimre, majd mondta, hogy senkit nem ismer, akihez Budapesten el tudnám vinni a galambot. Aznap este még levélben váltottunk pár mondatot, hogyan etessem, mit csináljak a madárral, hogy életben tartsam. Hazavittem.


Közben keresgéltem más lehetőségek után, mert tudtam, hogy nem vagyok jó madármama, a fiókának megfelelő ellátásra van szüksége. Valójában hagyhattam volna az aluljáróban, ahol vagy életben marad, vagy nem. Ahogyan nálam is. Videót néztem, hogyan etetik mesterségesen a fiókákat, meg elolvastam, amit a mályi fiatalember ajánlott a fiókák etetéséről.


A Hortobágyi Madárkórház is messze volt, ahol 2010-ben önkéntesként ismerkedtem a madarakkal, Mályi is messze volt, a Magyar Madártani Egyesületben lévő ismerősöm sem segített. Javasolták nekem az Állatkertet, végül a Fióka és madármentést.

Írtam a Sérült galambok befogadása, galambmentés Fb. oldalra is, ahol a mai napig az üzenetem sem nézték meg.

A Fióka és madármantés oldalra megírtam, hogy van nálam egy fióka, és szeretném megfelelően ellátni. Az adminisztrátor visszaírta, hogy vigyem be a munkahelyére a madarat.


Tekintve, hogy felelős állatbarát vagyok, van az állatok világában eltöltött jó pár év mögöttem, s ebben a világban az emberekkel is találkoztam, jogosnak tartottam tudni, hogy mi lesz a kis madárral. Találkoztam ugyanis határtalan felelőtlenséggel, nemtörődömséggel, rengeteg állatkínzással, brutális kegyetlenkedésekkel, felfoghatatlan emberi közönnyel. Én nem lepasszolni akartam az állatot, hanem biztonságba helyezni. Meg mertem kérdezni, hogy mi lesz a madárral, hová viszi, mit csinál vele. A válasz azonban kevés volt. Azt írta, hogy hazaviszi az otthonába, felneveli, majd elengedi. Valószínűleg nem szoktak hozzá az állítólagos állatvédők, hogy valaki szeretne többet is tudni, mint leadni állatot…


Én továbbra is igyekeztem az utasításnak megfelelően ellátni a galambot, óvatosan, de valahogy nem sikerült. Gyengült és láthatólag is rosszul érezte magát.


Következő nap felhívtam a Dömösi madármentőket, hogy kivinném oda a madarat, ahol egy férfi vette fel a telefont. Kérdezte, hogy én beszéltem-e a kolléganőjével. Mondtam, hogy írásban igen. Kiderült, hogy ez ugyanazon szervezet. Majd felelősségre vont, hogy miért nem vittem el a nőnek a madarat. Mondtam, hogy azért, mert a válasza nem keltette bizalmamat.


Igen, igényes vagyok a kommunikációra, főleg az írásbeli kommunikációra! Ha valaki nem ad választ normálisan, bárki legyen is az, számomra az már nem feltétlenül bizalomgerjesztő. Az írás sokat elárul ugyanis a gazdájáról! Kár, hogy ezt nem akarják tudni az emberek! Arctalanul elbújnak szavak mögé, s ezzel pont azt mesélik el magukról, amit nem szeretnének.


A férfi felháborodott, hogy számon kérem a nőn (és rajtuk), hogy mit csinálnak a madarakkal, amikor én meg semmit nem tudok csinálni vele. Mondtam neki, hogy messze állok a számonkéréstől, szimpla érdeklődés van bennem, miként dolgoznak, hogyan, s kik ők egyáltalán, de a férfi annyira felfújta magát a semmin, hogy a végén le is tette a telefont. Mielőtt letette volna, még elmondtam neki, hogy az a baj az állítólagos állatvédőkkel, hogy olyan egójuk van, hogy belefulladnak.


Én ezért szálltam ki az állítólagos állatvédelemből. Nem vagyok állatvédő, ez nekem már régen degradáló!


Én aznap délután elvittem a hölgynek a madarat oda, ahová mondta. Mondtam neki, hogy elviszem házig, ne kelljen neki sehová sem mennie, de két címet is adott, csak azt nem, ahová ő elvitte a madarat. Nem tudom, hogy mit titkolt ennyire, de biztosan én vagyok paranoiás és bizalmatlan. Nem ő.

Miután átvette a madarat, s megállapította, hogy nem emészt szegényke, attól van rosszul, kérdezte tőlem, hogy miért nem vittem el előző nap. Mondtam, hogy azért, mert a válasza nem keltett bizalmat bennem, szerettem volna többet tudni a körülményekről. Erre mondta, hogy nézzem meg, hányan kedvelik az oldalukat. Én meg néztem, hogy miről beszél, hiszen az, hogy valaki odatesz egy tetszik jelet, nem jelenti azt, hogy érdekli, vagy olvassa az oldalt. A magas szám kedvez az egónak. Tényleg az a mérvadó, hogy hány kedvelés van az oldalon? Meg az, hogy hány csoportnak vagyok tagja? Személytelenül?

 

Úgy látszik, az övét nagyon befolyásolta. Kivagyiság, magamutogatás, vállveregetés. Ki a jó állatvédő? Kinek van több lájkja?


Mondtam neki, hogy természetesen nem állt szándékomban az állat halálát végignézni, nem azért szedtem össze az aluljáróból, ahol szerintem veszélyben volt. Erre ő visszakérdezett gyanakvóan, hogy „ És ha mégis?”


Gyakorlatilag gyilkossá váltam a szemében.


Na, ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy minden erőmre szükség van, hogy ne üssek a gyermekem előtt egy akkorát a nő arcába, hogy a betonba fúródjon a feje. Mert az szándékos lett volna.

Feltételezni egy ismeretlen emberről, aki segítséget ad és kér, hogy szándékosan akarta egy állat halálát, bizony, nem csak felelőtlenség, de ostobaság is, és nem rólam szólt! Ez az ő lelkét és gondolkodását tükrözte. Sajnáltam őt egy pillanatra, hiszen nem volt tudatában a szavainak. Persze felbosszantott a feltételezése, hiszen teljességgel abszurd volt.

 

Majd közölte, hogy lehet, hogy meg fog halni a madár. Kimondtam a szavakat: „akkor meghal”. Erre furcsán nézett rám. Gondolom várta, hogy keresztre feszítem magam, meg bűnbánatot gyakorlok kukoricán térdepelve ott helyben, sírva fakadok és szurkot öntök a fülembe a bűntudattól.

 

Végül azzal viharzott el feldúlva és ingerülten, hogy azt kívánja nekem, hogy soha többet ne találjak madarat.Én, aki harminc éven keresztül éltem együtt mentett papagájokkal. Ez aztán a korrekt hozzáállás! Düh és harag vezérelte az elméjét.


Mindent megtettem, amit tudtam, és a szándékom tiszta volt és önzetlen. Megpróbáltam életben tartani valakit, de nem tudtam.


Mit tesz ilyen esetben egy állatbarát, egy valóban önzetlen és segítő szándékú ember?


Elmondja türelmesen és együtt érzőn a másiknak, hogy amit tett, az csodálatos, de sajnos nem lehet mindig happy end. Elmondja, hogy máskor, ha talál egy madarat, akkor milyen telefonszámon kérjen segítséget, és megadja a sajátját is, hogy gyors kapcsolat lehessen. Az önzetlen és állatbarát ember megnyugtatja a másikat, hogy ne legyen bűntudata, hiszen a legjobb szándék vezette, és sajnálatos, hogy minden igyekezet ellenére elveszítettünk egy ártatlan kis lelket.

 

Én ezt tettem volna teljes odafigyeléssel és megértéssel, és nem vádolom a másikat, s nem nevezem leplezetlenül gyilkosnak. Sőt, megköszönöm, hogy megpróbálta azt, amit kevesen.


Az állatvédőkből hiányzik az elfogadás, a megértés és a türelem. Az állatvédők egymás közti harca zuborog az interneten. Egymással versengenek. Borzalmas! Most megint belefutottam. Régóta nem, de most belefutottam. Évekkel ezelőtt kiszálltam ebből a körből, és nem, nem vagyok állatvédő! Nem!


Teszem a dolgom magamban, csendesen, és ahogyan eddig is, megoldom ezután is az állatokkal kapcsolatos feladataimat. Barátságból. Szeretetből. Nulla lájkkal…

Megosztás
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Digg
  • Facebook
  • Technorati
  • Reddit
  • Yahoo Buzz
  • StumbleUpon

1 Hozzászólás

Válasz

Név: Kötelező mező.
Email cím: Kötelező mező. Nem látható
Weboldal:
Biztonsági kód (jobbra található): Kötelező mező.
Hozzászólás: Kötelező mező.