Nincsenek szavak...
  • Hozzászólások: 1
  • 02 July 2017 23:30
  • Kategória: Időzített bombanő
  • Szerző: Bogi
  • Olvasták: 383
  • Utoljára módosítva: 03 July 2017 00:15
  • (Értékelés 0.0/5 csillag) Összes szavazat: 0

I. rész - A szülés

1 0

 

Elérkezett 2011. szeptember, s vele együtt eljött életem legszebb pillanata. Állítólag

annak kellene lennie. Ó, igen! Hol az a „nagy könyv”? Ebben a „nagy könyvben” olyan

sok minden meg van írva idealizált formában, ami aztán nem fedi a valóságot. Szükséges

a népbutítás? A legtöbb embernek így is tompa az agya.

Nos, ha másnak sikerült, biztosan nekem is fog. Szülni. Végül is egészséges vagyok, nő

vagyok, két hadilábon állok a földön, van esélyem a véres valóság megélésére. Ja, és

van egy bébi a hasamban. Minden adott egy jó kis szüléshez.

A magam részéről egyébként kifejezetten terhes eseménynek éreztem a szülést, szerettem

volna elkerülni valahogy. Gondoltam, nézek valami jó filmet, alszom egyet, és

amikor másnap felébredek, már túl is vagyok rajta. Ezt terveztem az első pillanattól.

Várandósként azon töprengtem, hogy az a valami, ami bennem van, hogyan fog onnan

kijönni anélkül, hogy nekem ehhez bármi közöm lenne. Aztán kezdtem megérteni, hogy

ebben a helyzetben, ha valaki várandós, ugye, nem nagyon lehet a szülést megúszni.

Nyugtattam magam, hogy minden rendben lesz: labda, meg medence, masszírozás, bordásfal.

Ja, meg krémes. Legalább kettő. Francia. Egyet nem számítottam bele a tervbe,

hogy a kiskölyöknek, aki ugye bent van, lesz némi beleszólása. Úgy is mondhatnám, én

terveztem, ő meg már bele is szólt. Beszólt.

A szülés napjának kiszámított reggelen hat óra harminckor ébredtem. Szerettem volna

felkelni, azaz kisebb tornamutatvánnyal egybekötve kimászni az ágyból. A magzatvíz a

pocakom szükségszerű megnyomása miatt valahogy felloccsant a hálószoba narancsszínű

falára, s csorgott lefelé az elefántokon, amelyek a bordűr mintáin lépegettek egymás

után. Akkor már kezdett megnyilvánulni, hogy a benti egység hamarosan kinti egység

lesz. Legalábbis így kellene lennie, mert nekem ezt mondták, meg ez végül is csak

egy szülés. Először pánikba estem, hogy mi lesz velem egy kisbabával, meg hogyan

fogok ezután éjjelenként filmet nézni, vagy hajnali négykor sétálni a kutyával a Népligetben,

de a fő gondom még mindig az volt, hogy valaki szüljön helyettem. Bármit

megadok, csak csinálja más. Miért pont én?

Felkeltem és toporogtam, néztem a leloccsantott elefántokat, aztán az ágyat, nehogy

már a drága memóriahabos matracomnak baja legyen. Szerencsére az nem lett olyan,

időben lerángattam róla a lepedőt.

Egy ideig azon tűnődtem, hogy mégis visszafekszem aludni, bebújok a takaró alá,

hiszen jobb erről az egészről nem tudni semmit. Végül megnéztem a kórházi csomagomat,

minden legyen rendben, ha véletlenül mégis el kellene indulnom. Eredetileg otthon

szerettem volna világra hozni a kisbabámat, de az élet máshogy rendezte. Aztán levittem

a kutyát sétálni. Nem mentünk túl sokat, csak egy kis egészségügyi kört. Elintézte a

dolgát, majd mondtam neki, hogy később még úgyis járunk egy nagyot a Népligetben.

Ez volt a terv.

Szóltam azért a dúlámnak a történtekről, aki felszólított, hogy induljak be a kórházba.

Nekem dúlám is volt ám, bebiztosítva magam, hogy valaki majd csak tudja, mi történik.

Megígértem neki, majd szépen bemásztam a kádba, mert szőrösen semmiképpen nem

szülhet az ember, ugye.

Közben szóltam a születendő poronty apjának telefonon, hogy ha szeretne szülni,

akkor most van rá lehetősége, de olyan nagyon ne siessen. Bemegyek a kórházba gyalog,

hiszen ott van tizenöt percre. Ha kicsit kocogok, akkor csak tíz perc. No meg úgyis

hazajövök, nem maradok bent. Mihez kezdenék ott egész nap? Unatkoznék.

A lakást rendbe tettem, a reggeli tennivalók készen voltak, kiteregettem a mosást. Közben

„apuka” is megjött. Kilakkoztam a körmömet, hogy a gyermekem szépnek lásson, ha

megérkezik. Megnéztem az elektronikus leveleimet, aztán csörgött a telefon, hogy ugye

már bent vagyok a kórházban? Naná, a dúla volt. Mondtam is neki, hogy nem banán

ez, hogy elkapkodjuk, meg fontosabb teendőim voltak. Biztosítottam, hogy a CTG miatt

úgyis be kell mennem, majd egybekötöm a kettőt. Igen ám, csak a két beszélgetés között

körülbelül három óra telt el. Így aztán újra felszólított, hogy menjek be, mert szól a szülésznőnek és akkor irgum meg burgum lesz. Nyilván ettől nagyon megijedtem, úgyhogy

nem volt más, mint tíz óra körül elindulni a kórházba. Gondoltam, majd elütjük az időt

valamivel, talán észre sem veszik, hogy ott vagyok, megúszom az egészet.

Mondtam is bent, hogy CTG-re jöttem, semmi panaszom nincs, essünk túl rajta. Meg

is történt, minden rendben volt. Kifelé jövet egy hangocska a fejemben elkezdte kongatni

a vészharangot, hogy „szólj már, szólj már!”, úgyhogy mégis elmondtam, hogy

valójában reggel kijött egy adag magzatvíz, a viszontlátásra! Majd jövök, ha már lesz

valami komolyabb dolog. Minimum valami fájdalom.

– No-no, állj! Jöjjön csak vizsgálatra! – mondta Ursula nővér.

Jó Isten, ez mit akar tőlem? Kérdőn néztem gyerekem apjára, hogy most aztán bajban

vagyok ezzel a szülés dologgal, ugye?

Amikor az ember akkora hasat növeszt, hogy a kisbálna hozzá képest egy tündéri kis

atomnyi jelenség, amikor minden egyes hajlás vagy megmozdulás kellemetlen esemény,

főleg, ha gravitációval ellentétesen kéretik végrehajtani, akkor nem szívesen mászik fel

félmeztelenül az ember egy olyan vizsgálóasztalra, aminek nincs alja. Konkrétan kilógott

belőle a fenekem, ezzel csak még nagyobb szenvedést okozva. Nekem az egész

várandósságom alatt semmi bajom nem volt, tökéletesen éreztem magam, nem voltak

sem rosszulléteim, sem fájdalmaim, minden laboreredményem hibátlan volt, pedig akkoriban

szigorú vegetáriánus étrendet követtem. Mégsem voltak rossz eredményeim, és

a babának sem, sőt, jobban éreztem magunkat, mint azok, akik felfalnak minden szennyet.

Előrebocsátom, a kisbabám makkegészségesnek született meg, közel négy kilóval,

hatvanegy centiméterrel, csodaszépen, vasgyúrónak.

De vissza a vizsgálóba. Valójában nőgyógyászati vizsgálói szék ez, amelyben annyira

kell csak előrecsúszni, lábunkat jó magasra téve a kengyelben, hogy már szinte át is tudnánk

fordulni a saját hosszanti tengelyünk körül. Mindezt úgy tessék elképzelni, hogy

előttünk tornyosodik még vagy tizenöt kiló plusz anyag – nevezzük hasnak vagy pocaknak

–, amitől levegőt sem kapunk, nemhogy akrobatikázzunk. A lábunkat meg húzzuk

jól a fejünk felé, mert ugye akkor válik láthatóvá az a része az embernek, amit általában

nem mutogat idegeneknek még nyugalmi állapotban sem. Valamiféle jógapozíció ez.

Kismamajóga. Gondolom. Ha kell, ha nem.

Felvonszoltam hát magam a lyukas asztalra, megnézték, hogy mennyire van nyitva a

méhszáj és milyen a magzatvíz. Szép volt, örülhettem, mert a gyerekem nem fuldoklott

a trutyiban. De a méhszáj nem volt nyitva, ezért azt reméltem, hogy elengednek békével.

Tegye a természet a dolgát. Ugyan már! Szerintem alig várták, hogy megkínozhassanak.

Közölte a nővérke, hogy ki kell tágítani. Elég zavartan pisloghattam, hogy mit meg hogyan.

Nagyon élénk a fantáziám, de erre a témára nem volt ötletem. Aki volt már várandós,

az tudja csak, mennyire nagy móka háton feküdni kilenc hónaposan. Gondoltam,

hátha nem is nekem mondja, vagy ez valami egyszerű dolog lesz, ám nem így történt.

Amikor azt szeretnéd, hogy ami ott bent van, az most már akkor valahogy jöjjön ki, de

be ne menjen már semmi, akkor bedugnak a kifelé igyekvő gyerek elé valami ballont,

amit még jól fel is fújnak. Mindezt azért, hogy nekem jó legyen, vagyis jobb legyen,

szóval legyen nekem nagyon jó. És akkor ezt a lufi t bent is hagyják határozatlan időre.

Ennél kellemesebb dolgokat is átéltem már életemben. Nem volt hazamenetel.

A holmim felkerült az autóból, bemehettem egy szobába, mégis azt éreztem, hogy

nincs nyugtom, itt mindenki vár valamit, én meg azt várom, hogy valaki mondja már el,

hogy mit várunk most, mert megőrülök a várakozástól. Unalmas volt és rossz hangulatú.

Úgy éreztem, kötelező szülnöm, még akkor is, ha nem szeretnék, vagy akkor is, ha a

gyerek még nem is szeretne kijönni. Hiszen, ha el is folyik egy adag magzatvíz, az pótlódik,

nincs veszély, ráadásul nem is volt szó semmi rendellenesről. Közben azért telt az

idő, mindenféle kellemetlen vizsgálatokkal. Gondoltam, nem baj, ez is elmúlik, semmi

nem tart örökké. Legalábbis azt mantrázzák az embernek egész életében, hogy egyszer

minden véget ér. Csak amit rossznak minősítünk, az valami miatt sokkal később, mint a

jónak tűnő események. Biztosan azért, hogy jó sokat szenvedjen az ember.

Délután bejött a barátnőm is, kicsit szórakoztatott. Ekkor már mesterségesen okoztak

fájdalmat nekem, figyelnem kellett, hogy hány percenként fájok. Valójában nem tudtam,

eléggé zavart, hogy a mellettem lévő teremben épp szülni próbált egy anyuka, aki

összevissza kiabált, és két mondatot ismételgetett: „Mit csináljak még, nem tudom?!

Nagyon fáj!”

Próbáltam relaxálni meg kicsit lazítani, rákészülni, hogy lassan én is odakerülök, de

képtelen voltam. Vittem be cédéket hallgatni, de sajnos nem tudtam. Sírtam a dühtől,

hogy fültanúja vagyok a szomszédasszony szülésének, ami egyáltalán nem segített, sőt!

Nagyon komoly érzelmi blokkot okozott bennem, és nem tudtam lemenni alfába, hogy a

gyerekemmel megbeszéljem a napi tervet. Sem alfába, sem máshová nem tudtam menni,

nem volt egy nyugodt zug sehol. A fájdalom lüktetett, nem ehettem, csak ittam a

málnaleveles, pásztortáskás teámat, amitől nekem könnyebb lesz a szülés. Szerintem

valami erőset kellett volna innom.

Ekkor már délután öt-hat óra volt. A gyerek meg sem moccant. Szegénykém nem is

tudott, de legalább volt egy lufi ja. Én újra zuhanyoztam. Hiába volt kád, nem ülhettem

bele a belőlem kilógó csövek, illetve a bent lévő lufi miatt. Legalábbis ezt mondták. Én

elterveztem a szülésem, kádas szobát kértem, mert szerettem volna abban szülni, gyertyafénnyel, meg az említett krémessel. Vagy somlói galuskával. Wellness-szülés. Naná!

Tényleg ez volt a terv, ezért választottam azt a bizonyos kórházat is. Sajnos az egészből

semmi nem lett. Csalódott voltam, dühös, szomorú. Nem tudtam rugalmasan kezelni,

hogy az események egészen máshogyan alakultak. Hiábavalónak éreztem minden

megtervezett percet. Bánkódtam, hogy a születendő kisfiam már az elején korlátokba

ütközik. Nem is sejtettem, hogy mennyire közel járok a valósághoz.

Egyébként a Zöld Zebra Állat- és Természetvédő Egyesület „Free Bodri – ne vásárolj,

fogadj örökbe” feliratú pólójában szültem. Gondoltam, hadd lássák jó sokan, hogy

mik a szabályaim. Valójában nem találkoztam tömegekkel a szülőszobán, de ezt előre

nem tudhatja az ember, ugye. Aztán meg azon is gondolkodtam, hátha inkább örökbe

fogadok még egy kutyát, azt könnyebb, mint szülni. Mármint egy gyereket.

Lassan telt az idő, mindenki várt. Vagy nem ezt várták tőlem, vagy máshogyan reagáltam,

mindenesetre nagyon sok idő eltelt addig, amikor újra átmentem egy másik szobába,

illetve ugyanabba, amelyikben először voltam. Mindenhová húztam magammal

az infúziós állványt, még a vécére is, erre volt bekötve a „gyorsító”. Már nem is tudom,

hogy miért kellett költözni, de nem ez volt az utolsó ezen az osztályon ezen az éjjel. Volt

még egy költözésem, az már másnap hajnalban.

Szóval éjfélre járt, amikor már nem volt bennem lufi , azt ugyanis kihúzták. Nem tudom,

mi jár nagyobb kellemetlenséggel, ez egy volt a sok közül. Valószínűleg elenyésző

mértékben tágultam ki, mivel a szülés eltartott még egy ideig. Bent volt az orvos, a

szülésznő, a dúla, a gyerek apja. Tényleg őszintén mondom, hogy nagy köszönet mindegyiknek a kitartásért, kár, hogy segíteni nemigen tudott egyik sem, a gyerek apján

kívül. Minden egyes tolást vele éltem meg, épp csak a fején nem táncoltam kínomban. A

szakértő bizottság mondta, hogy mikor mit kell csinálnom, én csináltam is, de a gyerek

apja volt az, akibe kapaszkodtam, s akivel végigküzdöttem az egész éjszakát. Nesze

nekem dúla, ugye? Ha a gyerkőc apukája nincs ott, nyilván a dúla segített volna, mert

akkor ez az egész az ő feladata lett volna. Hozzá egyébként szülést felkészítő napra

is mentünk. Semmire nem emlékeztem az elhangzottakból élesben. Esetemben ő egy

kívülről szemlélődő résztvevő maradt, ahogyan a szülésznő is. Mindketten fantasztikus

emberek, csupán az én esetemben sok hasznukat nem vettem. Apuka viszont nagyon

közreműködő volt, szerintem jobban csinálta, mint én. Végig ott volt, tulajdonképpen

vele vajúdtam és szültem. Szegény annyira elfáradt, hogy mellettem aludt el másnap

reggel, vérbe fagyva. Haza is küldtem, én meg gyorsan elájultam.

Viszonylag kevés olyan helyszín van az ember életében, ahol meztelenül mutogatja magát.

Na, a szülőszoba ilyen kivételes helyszín. A hosszas tolások miatt kijött az aranyerem,

de ezt akkor még nem is tudtam, mivel gyakorlatilag semmit nem éreztem már. Ja,

és szereztem magamnak egy csúnya kis lumbágót. Erről sem volt tudomásom, de ami

szülés után jött! Na, az a pokolhoz vezető egyik ösvény volt! Elég rendesen megtapasztaltam

a lumbágó mibenlétét már a második napon.

Habár komoly erőfeszítést jelentett az egész szülés, szinte hang nélkül csináltam végig,

hiszen nem tudtam, hogy mi a legrosszabb fájdalom. Mivel nem tudtam, így mindig

azt hittem, hogy majd lesz egy erősebb, majd egy még erősebb. Tartalékoltam az erőmet.

Ha már az elején a legkisebb fájdalomra ordítva kirúgom a ház oldalát, nem tudtam

volna mit produkálni később. Így azonban nem produkáltam semmit, egy kőkemény

szülést csináltam végig nyekkenés nélkül, megélve a fájdalmat minden sejtemben, csillapítás

nélkül. Néha mondtam annyit, hogy „annyira fáj”, és fújtattam tovább. A válasz

pedig annyi volt, hogy „tudom”. Szerencsére ezt az mondta, aki három gyereket szült,

nem pedig a gyerek apja. Egyszer szólt a szülésznőm, hogy ennél jobban már nem fog

fájni, aminek akkor nagyon örültem, mert ez azt jelentette számomra, hogy valaminek a

tetőpontján járhatunk, és akkor van esélyem befejezni ezt a „szív, sűrít, bent tart, kipufog”

dolgot. Meg azért is volt biztató, mert ha eddig „csak” ennyire fájt és jobban már

nem fog, akkor lazán megcsinálom az egészet.

Egyszer csak azt hallottam, hogy „látszik a fejtető”. Akkor nagyon erősen nyomtam,

és már-már hittem, hogy vége lehet ennek a küzdelemnek. Felderengett előttem a kö11

lyök arca, akit az előző napok valamelyikén ultrahangfelvételen láttam. Olyan volt, mint

egy kiscsirke, ezt mondtam is az orvosnak. Kértem, hogy nyomtassák ki nekem, de

amilyen az én szerencsém, nem volt a nyomtatóhoz papír. Ez azért esett rosszul, mert

a kilenc hónap alatt egy kép se készült a magzatról. Gondoltam, az utolsó vizsgálatnál,

ahol már emberi formája van, kérek egyet, azért hadd legyen egy olyan nekem mégis.

Igaz, ott is csak kiscsirkére hasonlított, de tetszett. Soha nem felejtem el azt a képet, a fejemben megőriztem. Amikor ma alszik a kisfiam, mindig eszembe jut az a képe, behunyt

szemmel, duci szájjal. Mondom is mindig neki álmában: „Kiscsirkém”.

Szóval a konok kölyke csak nem bújt ki egész éjjel. Rettenetesen erőlködtem és küzdöttem,

már nagyon-nagyon fáradt voltam. Lassan a huszonnegyedik órához közeledtünk

időtartamban, alig akartam elhinni. Hajnalodott. Virradt. Végül át kellett mennem

egy újabb szobába, ahol újabb orvos csatlakozott a rajongóimhoz. Annyit mondott, hogy

most bele fog könyökölni a hasamba. Én meg annyit mondhattam neki, hogy bele fogok

harapni a karjába, de lehet, hogy csak képzeltem az egészet.

Azt tudom, hogy császárral már nem szülhettem, mert a baba feje már régen beállt a

szülőcsatornába, de kijönni meg csak nem akart. Mi lehet a gond?

Valójában én tudtam. Ugyanakkor azt is sejtettem, hogy nem a szülő nő szokta megmondani,

hogy mi a baj, ugye. Meg nem is kérdeztek. Mégis tudtam, de hittem az orvostudományban,

mert akkor már nem tehettem mást. Hittem, hogy okosabbak nálam, vagy tudják, hogy mi a baj. Valójában nem így volt, szólnom kellett volna időben. De akkoriban nem volt ehhez önbizalmam. Hogy hangzik? „Én vagyok a saját gyermekemnek az édesanyja, pontosan ismerem a rezdüléseinket. Kapcsolatban vagyok a gyerekemmel és pár napja éreztem, hogy megfordult, nyakára tekeredett a köldökzsinór. Punktum.”

Ám a babák nem forognak közvetlenül szülés előtt, mert nincs helyük. Állítólag. Az

én kiscsirkém hatvanegy centiméteresen mégis megtekerte a köldökzsinórt, épp csak

annyira, hogy ne tudjon kibújni, mert visszarántotta. Mindezt éreztem pár nappal azelőtt,

meg is említettem az apjának azon a szülés előtti csütörtökön, hogy valami furcsát

éreztem, de nem foglalkoztam vele. Megfordult a fejemben, hogy a köldökzsinórral történt

valami, éreztem, hiszen tényleg volt kapcsolatom a babával. Dolgoztam érte, fontos

volt nekem. A megérzéseim pedig tökéletesek voltak.

Dühös voltam, fáradt, álmos, éhes, szomjas, csurom vér, három gátmetszéssel. Ez volt

az a pont, ami felébresztett a kézharapdálós terveimből. Se szó, se beszéd, érzéstelenítés

nélkül: nyissz, nyissz, nyissz. Három hasítás, részemről egy sikkantás, hogy „Mi volt

ez?”, majd a teljes beletörődés. Ájulás. Kérdés nélkül szétvágtak az alfelemen három

helyen, mivel abban a helyzetben ez maradt megoldásnak.

Kisfiam vákuummal született meg másnap reggel. Azonnal megkaptam őt. Megvártuk,

amíg a köldökzsinór világosabb színűvé változott, az édesapja akkor vágta el véglegesen.

Néhány percig még követtem az eseményeket, de valahogy kívülről. Elájultam,

és nem is tértem magamhoz még aznap délután sem. Borzasztóan elfáradtam és fájt

minden porcikám, lüktetett minden, folyt a vérem, s még csak boldog sem voltam, mivel

hullafáradtan nem éreztem semmit. Még megkönnyebbülést sem, hiszen szédültem

egyfolytában, nem tudtam felülni, nem tudtam megmozdulni, nem tudtam semmit, csak

azt, hogy aludni szeretnék.

Csupán annyira voltam képes, hogy üdvözöljem a megszületett kisfiamat: „Namaste,

Nitai, Hare Kṛṣṇa”1, azzal kiszálltam a képből. Emlékszem, próbáltak pofozgatni,

élesztgetni, hallottam hangokat, láttam, hogy a gyerek apja is elaludt az ágyon. Erre még

valahogy magamhoz tértem, mondtam neki, menjen haza, vigye le a kutyát sürgősen,

aztán pihenjen egyet.

Délután három óráig hagytak abban a szobában, mivel nem voltam magamnál, és akkor

jött először a szülésznő, hogy meg kell katétereznie. Könyörögtem neki, hogy húzzon

el, ne dugdosson belém semmit, tudok egyedül is pisilni. Elhitte ugyan, de a szabály az

szabály, amit simán áthághatott volna, ha nem félti az állását. Túlestünk ezen is, reméltem,

hogy most akkor békén vagyok hagyva.

De nem, mert megjelent Ursula2 nővér, hogy menjek le saját lábon az újszülött osztályra.

Mit csináljak? Reméltem, félrebeszél, hiszen ahogy felültem az ágyon, már rogytam

is össze, olyan mélységesen szédültem. Nagy vérveszteséggel szültem, nem volt

vérnyomás. Nem vagyok egy tunya alak, megcsináltam a saját szülésem csont nélkül,

de nem lehettem fáradt és nem szédülhettem. Nem tudtam, mit várt tőlem, nem pattantam

fel és nem rohantam röpködve a lépcsőkön aranyérrel, lumbágóval, vérezve, három

metszéssel a p…on. Ő tényleg komolyan gondolta, mert ugye, ez a rutineljárás, hogy ne

hagyják el magukat a kismamák. Gondolom. Én meg nem vagyok rutindarab. De ő ezt

nem tudta. Végül balesetmentesen lejutottam az osztályra, mert levitettem magam egy

tolószékben. Nyilván nem a kényelmességem miatt.

Mondanom sem kell talán, hogy a kórházi napok ezek után mennyire nagy nyugalomban

teltek. Kisfiam az első éjszaka nem aludt velem, gondolták, hadd pihenjem ki magam,

de ez amúgy is lehetetlen volt, hiszen a szobában rajtam kívül még – emlékeim

szerint – négy anyuka tartózkodott a kisbabájával. Nyilvánvaló, hogy mind a négy baba

eltérő ütemben evett és ürített, eltérő hangon és ritmusban üvöltött.

 

 

Látogatót nem fogadtam öt emberen kívül, mivel nem voltam szép látvány hatalmas

karikákkal a szemem alatt, véraláfutásokkal a karomon, másról nem is beszélve, ráadásul

a hangulatom is meglehetősen igazodott ehhez a drakulai külsőhöz. Felülni fél napba

tartott, mivel az alfelemen lévő sebek akadályoztak benne, az aranyerem akkora volt,

hogy egy orvosi csapat szépen meggazdagodott volna belőlem. Elég érdekes módon

sikerült feltámaszkodnom és lábra állnom, ha legalább fogat szerettem volna mosni.

Valójában a második nap már ennek is nagyon örültem. Mivel pedig csak derékszögben

tudtam járni, amolyan előember módon, nem tudtam, röhejes vagyok-e inkább vagy

szánalmas. Egyébként ez a tartás jó fél évre meg is maradt. Nagyon szenvedtem. Kiszolgáltatva, tehetetlenül, dupla fájdalommal. Na, erre mondtam korábban, hogy itt még

nem tudtam, hogy ez bizony a híres és hírhedt lumbágó. Mindennap vártam azt a pillanatot,

amikor ez a kín megszűnik, vagy egyáltalán képes leszek egyenesen megtartani

magam. De ez hat hónapig egyáltalán nem sikerült. Nemcsak a derekam fájt, a teljes

medencetájék, a keresztcsontom, de a fájdalom a fenekemen és a combomon keresztül

lesugárzott a térdemig. Lüktetett folyamatosan. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Tompán,

ám határozottam: bumm. Ráadásul még a szétvágott p…im is fájt, és hetekig folyt

a vérem. Persze ez normális szülés után, legalábbis így mondják. Ehhez az utófájdalomhoz

képest maga a szülés tulajdonképpen semmiség volt.

Azért az újszülött osztályon egy dolog mégis eszembe jutott: fájdalomcsillapítót akarok.

Most először. Tényleg. Mindegy mit, csak nagyon-nagyon erős legyen.

Több tűszúrás volt már akkorra mindkét vénámban, legalább hat-nyolc. Ki nem

állhatom a tűket, ezért nem is lettem drogos. Végül már nem vénába kaptam valamit,

ha kaptam, hanem a kézfejemen keresztül egy kis cuki csövön, amit természetesen

nem is vettek ki egészen öt napig, hátha szükség lesz rá. Mondjuk lett is, de zavart egy

csöppecskét a létezésemben, ami amúgy is alacsonyrendű vegetációnak hatott. Akkor

tűnt komolyabbnak a helyzet, amikor a szülészorvos lejött, és szépen elmagyarázta,

hogy javasolna egy kis vért nekem, az jó lesz, kell, és szükségtelen félnem az összeférhetetlenség miatt, mert többszörösen tesztelik a saját véremmel. Egyet tudtam:

nem kell vér, elegem van mindenből. Gondolkodási időt kértem. A fájdalomcsillapítót

injekció formájában hozta az egyik nővérke, amit azonnal elutasítottam. Úgy döntöttem,

inkább szenvedek még egy kicsit. Ha szüléssel együtt három napot kibírtam,

akkor kibírom ezt a pár órácskát is, ami hátra van az életemből. Így nem hagytam magam

megszúrni. Tablettája meg nem volt a kórháznak. Ettől kiborultam. Létezik ez?

Először a nyamvadt nyomtató, most meg ez. Csúcs! Ja, és mekkora fájdalmat élhettem

meg a testemben, ha már azt a tűszúrást sem viseltem el, ami éppen a fájdalmat akarta

enyhíteni?

A vérpótlásnak nevezett hacacárét sajnos nem úsztam meg, mivel három napja feküdtem

legyengülten és eldeformálódva. Maradjunk annyiban, hogy megkaptam a vért,

ami nem csöpögött elég gyorsan. Már sírtam, mondtam, hogy bármit kibírok, de ne

szurkáljanak össze, mert kevés dolog van, amitől rosszul vagyok, és ami fájdalmat tud

okozni, de ezek közül az egyik a tű és a szurkálás. Ők biztosan nem értik, de nekem ez

már elviselhetetlenül fáj. Nem akarom. Megiszom, csak tegyenek bele egy kis vodkát

is. Persze szépen elmagyarázta Ursula2 nővér, hogy nem értek én ehhez sem. Úgyhogy

egy óra múlva újra megszúrt. Nálam még ez sem ment zökkenőmentesen. Amikor aztán

a vér a zacskóból elkezdett látványosan csepegni lefelé, elégedetten kérdezte meg, hogy

„Na, látja, látja, hogy sokkal gyorsabb?”. Láttam.

Szerencsére a kisfiam szépen gyarapodott, vele minden rendben volt. Hiába: aki képes

egy vacak köldökzsinórral kinyiffantani az anyját, az csak jól lehet.

Mi jön még?

 

Megosztás
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Digg
  • Facebook
  • Technorati
  • Reddit
  • Yahoo Buzz
  • StumbleUpon

1 Hozzászólás

Válasz

Név: Kötelező mező.
Email cím: Kötelező mező. Nem látható
Weboldal:
Biztonsági kód (jobbra található): Kötelező mező.
Hozzászólás: Kötelező mező.