• Hozzászólások: 2
  • 12 May 2017 09:28
  • Kategória: Saját írások
  • Szerző: Bogi
  • Olvasták: 557
  • Utoljára módosítva: 12 May 2017 09:50
  • (Értékelés 0.0/5 csillag) Összes szavazat: 0

Évforduló van ma. Tizennegyedik.

0 0

Tizennégyéves évforduló



 

Régen láttalak!


 

Emlékszem a csalódásra, a haragra, a dühkitöréseimre. A lelkiismeret-furdalásomra. Emlékszem, hogy őrjöngve ordítottam hónapokon keresztül minden délután, munka után, és sírva aludtam el. Vártam, hogy éjjel megpillantom az arcod, ahogyan az ágyam szélére ülsz. Vártam, hogy írsz nekem pár sort, vártam, csak vártam, hogy mikor kopogsz az ajtón. Kinyitom, és ott állsz. Vártam. Hónapokig. Nem is hónapokig! Évekig!


 

Marcangolt a fájdalom, a bűntudat, semmit nem értettem. Csak azt, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi, nem fogtam fel. Hogyan is foghattam volna fel, ha azt sem értettem, hogy „nincs”? Mi az a „nincs” ? Mi az, hogy az előbb még volt, most meg már nincs?

Hát hol van, ha nincs, amikor itt van? Itt van előttem fehér lepedőbe csavarva! Nem látja senki? Itt fekszik és nem mozdul! Hát itt van! Mi az, hogy nincs? Mi az, hogy meghalt? Mi az, hogy már nem él? Miket beszélnek ezek????


 

Régen láttalak.


 

Évekig gyötrődtem a fájdalomtól, szenvedtem, talán meghibbantam kissé. Senki nem kérdezett semmit. Nem mertek. Féltek. Mit kezdjenek az érzésekkel?

Senki nem értett semmit. Nem mertek. Féltek. Mit kezdjenek más gyászával?

Eltávolodtak, elhagytak. Nem bírták a halál szagát. Én is eltávolodtam tőlük. Mit kezdjünk egymással?

Bezárultam, bezárkóztam, menni akartam utánad. Még a szemembe sem néztek! Én meg az övékbe nem néztem, nehogy megzavarjam a szégyen teli nyugalmukat. Fortyogtam és sírtam, s csak az tartott életben, hogy biztosan tévedés történt. Egyszer majd megjelensz és kiderül, hogy hazugság az egész. Aztán tényleg megjelentél. Fehér köd voltál, testetlen, arcod a régi, gyönyörű. Lebegtél, ahogyan a szellemek, ahogyan a lelkek. Láttalak. Sírtam. Nem akartam felébredni! Olyan dühös voltam, hogy megmérgeztem a levegőt magam körül. Öltem vele. Haragudtam rád, mert elhagytál! Gyűlölettel ordítottam a Halálra, mert elvett tőlem! Megvetettem, mert tehetetlen voltam vele szemben

Téged is gyűlöltelek! Annyira szerettelek!


 

És nem jöttél vissza.


De éveken keresztül álmodtam veled, nem engedtelek el. Csodás álmok voltak, leírtam mindet. Majd egyszer meg is mutatom. Mindenkinek!


 

Aztán, hogy velem lehess mindig, felvettem a neved hivatalosan is. Magamra hoztam a vészt! De nem tudtam. Nem láttam, nem hallottam, csak téged akartalak. Hogy legyél! Hogy velem legyél! Hogy szeress! Hogy szerethesselek! Mindegy hogyan, a Halállal dacolva is! Megtettem. Dacoltam vele tiszteletlenül. És majdnem belehaltam én is…valóban.


 

De nem jöttél vissza.


 

Beleragadtam a fájdalomba, a gyászba. Nem is tudtam erről. Nem értettem, miért vagyok magányos, miért nincsenek barátaim, emberi kapcsolataim, miért kerülnek, s miért kerülök mindenkit. És miért viselkedik mindenki szánalmasan idétlenül velem? És miért van bennem harag, düh, szégyen is, indulatok, és miért nem robban a bomba? Hiszen időzített kapcsolót fogtam a kezemben. Miért? Miért? Miért? Miért nem robban?


 

Mert nem lehetett. Mert a társadalmi elvárások. A normák. Az emberek. A megítélés. A vélemények. A kockázatok. Igen, a munkahelyemen tartottam magam, otthon meg ordítva szétvertem a fejem. Miért munkába menekülünk? Vagy az italba? Miért nem a gyászba? Miért hagyjuk, hogy a fájdalom elkerüljön? Miért tartjuk magunkat látszat-erősnek, ha közben elfogyunk lassan? Miért nem nézünk szembe vele? Miért nem éljük meg azokat az érzéseket, amik pusztítanak, ha elnyomjuk? Miért nem szabad? Hát nem szabad? Nem szabad? Miért, miért, miért nem szabad? Ki mondja meg, hogy mit szabad és mit nem? Ki mondja meg, hogy az én fájdalmam és gyászom mekkora? Ki határozza meg, hogy mi az elfogadható, mi a normális, és mi nem az? Vigasztalnak? Hogyan? Milyen jogon? Pokolba a vigasszal!


Én csak lenni akartam! Sírva, csendben tomboló fájdalommal. Tétova szavakkal elmondani, hogy mi zajlik legbelül. Ha vannak szavak. Ha szabad szavaknak lenni.

Hát mi folyik itt?


 

Régen láttalak.


 

Lezsibbadtam, elvesztettem a kontrollt. Lebegtem, hogy megkereshesselek. Nem voltak bennem zajok, hangok, semmi nem volt bennem. Üresség volt, hogy befogadhassak valamit. De nem tudtam befogadni. De üresség az volt. Kábulat. Bennem volt a „nincs”. Bennem volt a „semmi” élménye.


Megcsapott a Halál szele, kőkeményen az arcomba suhintott, de nem vettem észre. Megölhetett volna, ha akar. Vágytam is rá. És gyűlöltem! Látni sem akartam! De éreztem. Éreztem, hogy ott van. És flegmán átnéztem rajta.


 

Sok-sok év telt el azóta.


 

Régen láttalak.


 

Éppen ma tizennégy éve! A fehér lepedőbe csavarva egy kórházi szobában. Kicsi voltál. Törékeny, meggyötört test. Szúrások. Csövek. Kóma. És nem hittem el. Sokáig nem hittem el.


 

És tudod mit? Most sem hiszem el, hogy meghaltál, mert a lélek halhatatlan! Fáj a szememnek és a szívemnek a „nem léted”, de örül a lelkem, hogy elhagytad azt a beteg testet. Emlékszel, mit mondtam neked előtte? „Elengedlek. Menj, ha akarsz, nem tartalak itt. Látom, hogy menni akarsz. Hiányozni fogsz.” És te másnap elmentél oda….Istenhez.


 

Köszönöm a tapasztalást, a tanulás lehetőségét, és azt a sok örömet, ami kísért nélküled is! Köszönöm a fiamat, mert ha te nem adsz nekem életet, én sem adhatok neki.


 

Szeretlek, Édesanyám!




 

 

2017. május 12.

Megosztás
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Digg
  • Facebook
  • Technorati
  • Reddit
  • Yahoo Buzz
  • StumbleUpon

2 Hozzászólás

Válasz

Név: Kötelező mező.
Email cím: Kötelező mező. Nem látható
Weboldal:
Biztonsági kód (jobbra található): Kötelező mező.
Hozzászólás: Kötelező mező.